Photo
David Axelrod: Earth Rot (1970) #16
Hát ez a lemez nem volt betervezve, de olyannyira nem, hogy igazából én is csak alig másfél hete ismerem, úgyhogy olyan sokat nem is tudok írni róla sajnos. Ugyanakkor ebben a másfél hétben meghallgattam, nem is tudom, legalább tizenötször, szóval mindenképpen itt helye, másrészt pedig már nagyon sokan kértek itt egy progresszív pszichedelikus barokkpop-lemezt ill. környezetvédelmi szimfóniát operás és musicales kórusokkal, easy listeninges és szoftrockos hangszereléssel, valamint jazzes váltásokkal és kortárszenei betétekkel, és én meg nekik szeretnék most kedveskedni. Jó, nyilván nem kért senki ilyet, de bazmeg, akkor is LÉTEZIK! És igen, pont olyan zavarba ejtő, mint ahogy elképzelitek. Még én is meglepődtem, pedig hallottam már én sok mindent, elhihetitek, hú, hát ha azt elmesélném, abból regényt lehetne írni. 
És még csak nem is valami elfeledett, obskúrus elmebeteg készítette, hanem David Axelrod (New York, 1955–) amerikai politikai tanácsadó, újságíró. Barack Obama amerikai demokrata elnökjelölt politikai tanácsadójaként ismert. oké, nem, ez egy másik David Axelrod, akiről én mondjuk nem tudok sokkal többet, mint Barack Obama politikai tanácsadójáról, de nézzétek csak, az Allmusic is rögtön azzal indít, hogy egy Grammy-díjas szerzőről van szó, szóval mindenki viselkedjen normálisan. 

David Axelrod: Earth Rot (1970) #16

Hát ez a lemez nem volt betervezve, de olyannyira nem, hogy igazából én is csak alig másfél hete ismerem, úgyhogy olyan sokat nem is tudok írni róla sajnos. Ugyanakkor ebben a másfél hétben meghallgattam, nem is tudom, legalább tizenötször, szóval mindenképpen itt helye, másrészt pedig már nagyon sokan kértek itt egy progresszív pszichedelikus barokkpop-lemezt ill. környezetvédelmi szimfóniát operás és musicales kórusokkal, easy listeninges és szoftrockos hangszereléssel, valamint jazzes váltásokkal és kortárszenei betétekkel, és én meg nekik szeretnék most kedveskedni. Jó, nyilván nem kért senki ilyet, de bazmeg, akkor is LÉTEZIK! És igen, pont olyan zavarba ejtő, mint ahogy elképzelitek. Még én is meglepődtem, pedig hallottam már én sok mindent, elhihetitek, hú, hát ha azt elmesélném, abból regényt lehetne írni. 

És még csak nem is valami elfeledett, obskúrus elmebeteg készítette, hanem David Axelrod (New York, 1955–) amerikai politikai tanácsadó, újságíró. Barack Obama amerikai demokrata elnökjelölt politikai tanácsadójaként ismert. oké, nem, ez egy másik David Axelrod, akiről én mondjuk nem tudok sokkal többet, mint Barack Obama politikai tanácsadójáról, de nézzétek csak, az Allmusic is rögtön azzal indít, hogy egy Grammy-díjas szerzőről van szó, szóval mindenki viselkedjen normálisan. 

Photo
My Dad Is Dead: The Taller You Are, The Shorter You Get (1989) #15
Elképzeltétek már, hogy milyen lett volna, ha az Interpolt (illetve egészen pontosan a Turn On The Bright Lights-ot) nem néhány szűk zakóba öltöztetett, jól fotózható New York-i piperkőc, hanem egy Mark Edwards nevű, totál szerencsétlen külsejű clevelandi pasi csinálja meg tizenegynéhány évvel korábban, kifejezetten vacakul (és nem olyan menő-vacakul, hanem mintha kb. a Halál Juditos fiúk programozták volna **VICC**) megszólaló dobgépekkel és olcsó gitáreffektekkel? Hát nyilván nem képzeltétek el, mert ilyeneket nem képzel el az ember csak úgy, de azért elárulhatom: az valami olyasmi lett volna, mint a The Taller You Are, The Shorter You Get (de amúgy az sem rossz megközelítés, hogy talán így szólalt volna meg a Wedding Present, ha nem Leeds-ből, hanem Amerika Szívéből indul).
Na mindegy, szóval muszáj leírni a Joy Division vagy akár a The Sound nevét, persze (amin akkor ezennel túl is estünk), de a lemez azért sokkal inkább a jellegzetesen amerikai lúzer-lo-fi-rock hagyományaiba illeszkedik (itt meg akkor muszáj azt leírni, hogy Sebadoh), mintsem a brit iparvárosi posztpunkot öngyilkos pátosszal és sűrű ritmusszekcióval utánjátszó zenekarok jobb-rosszabb produkcióinak hosszú sorába. Edwards egy dobozból énekli (mármint egyrészt egy ilyen metaforikus dobozból, másrészt meg hát úgy is szól) egyszerre kétségbeesett és beletörődő hangon hétköznapian nyomasztó és kilátástalan szövegeit (jó, kicsit túlpörgött a bombasztikus jelző-generátorom, de tényleg ilyen), és közben meg mennek ezek a szögletes, komor, néha így a felszín alatt gótikus americanába/alt-country-ba hajló JD-riffek meg az együgyű kalapálás - és nagyjából ennyi az egész. Torokszorító, de komolyan. És én igazán nem akarom forszírozni ezt az interpolos párhuzamot, de azért eléggé érdekes, hogy akárcsak a TOTBL-on, ezen is található egy kvázi Smiths-dal; a címét viszont nem írom ide, keressétek meg! 
Nagyon szeretem ezt a lemezt. Kb. 10 éve töltöttem le (ez ugye a már sokszor említett Interpol-debütalbum megjelenésének éve is, de amúgy csak véletlenül jött ki így a lépés) az Allmusic valamint az Audiogalaxy társaságában eltöltött hosszú, ám eredményes éjszakán, és aztán sokáig biztos voltam abban, hogy ha nem is lesz ebből soha Kanonizált Remekmű, azért az Interpol szédületes sikereinek farvizén egyszer majd ez az album is behajózik csendben a zenebarátok szívébe, mint ahogy például (oké, béna párhuzam, csak most nem jut eszembe jobb) az a Josef K-val történt a Franz Ferdinand-hype-nak köszönhetően. Titokban alighanem Mark Edwards is ebben reménykedett! Na, hát ebből nyilván nem lett semmi, a több mint negyedszázados karrier csúcspontja szerintem nagyjából olyasmi lehetett, hogy mondjuk Edwards és aktuális segítői négyszáz ember előtt játszhattak délután kettőkor valami nyomorult athens-i indiefesztiválon. Amúgy a zenekar tavaly feloszlott (jó kérdés, hogy mi értelme van feloszlatni egy nemlétező zenekart), a frontember pedig új néven folytatja, és azóta nyilván már minimál technót játszik. 

My Dad Is Dead: The Taller You Are, The Shorter You Get (1989) #15

Elképzeltétek már, hogy milyen lett volna, ha az Interpolt (illetve egészen pontosan a Turn On The Bright Lights-ot) nem néhány szűk zakóba öltöztetett, jól fotózható New York-i piperkőc, hanem egy Mark Edwards nevű, totál szerencsétlen külsejű clevelandi pasi csinálja meg tizenegynéhány évvel korábban, kifejezetten vacakul (és nem olyan menő-vacakul, hanem mintha kb. a Halál Juditos fiúk programozták volna **VICC**) megszólaló dobgépekkel és olcsó gitáreffektekkel? Hát nyilván nem képzeltétek el, mert ilyeneket nem képzel el az ember csak úgy, de azért elárulhatom: az valami olyasmi lett volna, mint a The Taller You Are, The Shorter You Get (de amúgy az sem rossz megközelítés, hogy talán így szólalt volna meg a Wedding Present, ha nem Leeds-ből, hanem Amerika Szívéből indul).

Na mindegy, szóval muszáj leírni a Joy Division vagy akár a The Sound nevét, persze (amin akkor ezennel túl is estünk), de a lemez azért sokkal inkább a jellegzetesen amerikai lúzer-lo-fi-rock hagyományaiba illeszkedik (itt meg akkor muszáj azt leírni, hogy Sebadoh), mintsem a brit iparvárosi posztpunkot öngyilkos pátosszal és sűrű ritmusszekcióval utánjátszó zenekarok jobb-rosszabb produkcióinak hosszú sorába. Edwards egy dobozból énekli (mármint egyrészt egy ilyen metaforikus dobozból, másrészt meg hát úgy is szól) egyszerre kétségbeesett és beletörődő hangon hétköznapian nyomasztó és kilátástalan szövegeit (jó, kicsit túlpörgött a bombasztikus jelző-generátorom, de tényleg ilyen), és közben meg mennek ezek a szögletes, komor, néha így a felszín alatt gótikus americanába/alt-country-ba hajló JD-riffek meg az együgyű kalapálás - és nagyjából ennyi az egész. Torokszorító, de komolyan. És én igazán nem akarom forszírozni ezt az interpolos párhuzamot, de azért eléggé érdekes, hogy akárcsak a TOTBL-on, ezen is található egy kvázi Smiths-dal; a címét viszont nem írom ide, keressétek meg! 

Nagyon szeretem ezt a lemezt. Kb. 10 éve töltöttem le (ez ugye a már sokszor említett Interpol-debütalbum megjelenésének éve is, de amúgy csak véletlenül jött ki így a lépés) az Allmusic valamint az Audiogalaxy társaságában eltöltött hosszú, ám eredményes éjszakán, és aztán sokáig biztos voltam abban, hogy ha nem is lesz ebből soha Kanonizált Remekmű, azért az Interpol szédületes sikereinek farvizén egyszer majd ez az album is behajózik csendben a zenebarátok szívébe, mint ahogy például (oké, béna párhuzam, csak most nem jut eszembe jobb) az a Josef K-val történt a Franz Ferdinand-hype-nak köszönhetően. Titokban alighanem Mark Edwards is ebben reménykedett! Na, hát ebből nyilván nem lett semmi, a több mint negyedszázados karrier csúcspontja szerintem nagyjából olyasmi lehetett, hogy mondjuk Edwards és aktuális segítői négyszáz ember előtt játszhattak délután kettőkor valami nyomorult athens-i indiefesztiválon. Amúgy a zenekar tavaly feloszlott (jó kérdés, hogy mi értelme van feloszlatni egy nemlétező zenekart), a frontember pedig új néven folytatja, és azóta nyilván már minimál technót játszik. 

Photo
Futurisk: Player Piano (1980-82/2010) #13
Szervusztok, most azt találtam ki, hogy kevesebb szöveg és több zene lesz, örültök, remélem. Szóval ennek örömére két klasszikus amerikai szintipunk-albumot szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, mondjuk ebből az egyik (ez) az nem is igazi album, hanem ilyen gyűjteményes izé, ám mégis az (ez, mondom) az ismertebb, volt némi hájp körötte az elmúlt tíz évben, mittudomén, James Murphy megvette egy lemezboltban véletlenül, nahát, aztán meg újra kiadták az egész életművet két éve, mindegy, olvassatok utána az interneten.
A “punkzene sok szintivel” valamint a “punkos esztétikával készült szintipop” kategóriák közül egyértelműen az utóbbiba illeszthető, olyan igazi (vagy amit szeretünk olyan igazinak gondolni, de sajnos ezt most nincs időm kifejteni) szintipunk sláger csak egy van rajta, az Army Now, na az aztán tényleg kurvára szintipunk, helló! A többi szám az viszont inkább ilyen (sokszor meglepően technoid) elektropop alapvetően, futurisztikusan meg szép áramvonalasan-rétegesen szólnak szintik, jól eltalált, sodró riffeket és szignálokat játszanak, nagyon hatásos és kompakt az egész, lehet rá táncolni, ha valaki akar, a hallgatót legföljebb csak az a fojtogató, baljós atmoszféra ejtheti zavarba ill. zökkentheti ki, ami ilyen nyomasztóan telepszik rá az egész lemezre, ami így kábé olyan hatásmechanizmussal működik, mint azok a hülye sci-fik, amikben látja az ember, hogy mittudomén, lassan felélik a Föld energiakészleteit, túlnépesednek a nagyvárosok meg nukleáris viharok pusztítanak, de azért közben vannak repülő autók meg androidok és lehet teleportálni; szóval valahogy mégiscsak klassz. Vagy fordítva.   

Futurisk: Player Piano (1980-82/2010) #13

Szervusztok, most azt találtam ki, hogy kevesebb szöveg és több zene lesz, örültök, remélem. Szóval ennek örömére két klasszikus amerikai szintipunk-albumot szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, mondjuk ebből az egyik (ez) az nem is igazi album, hanem ilyen gyűjteményes izé, ám mégis az (ez, mondom) az ismertebb, volt némi hájp körötte az elmúlt tíz évben, mittudomén, James Murphy megvette egy lemezboltban véletlenül, nahát, aztán meg újra kiadták az egész életművet két éve, mindegy, olvassatok utána az interneten.

A “punkzene sok szintivel” valamint a “punkos esztétikával készült szintipop” kategóriák közül egyértelműen az utóbbiba illeszthető, olyan igazi (vagy amit szeretünk olyan igazinak gondolni, de sajnos ezt most nincs időm kifejteni) szintipunk sláger csak egy van rajta, az Army Now, na az aztán tényleg kurvára szintipunk, helló! A többi szám az viszont inkább ilyen (sokszor meglepően technoid) elektropop alapvetően, futurisztikusan meg szép áramvonalasan-rétegesen szólnak szintik, jól eltalált, sodró riffeket és szignálokat játszanak, nagyon hatásos és kompakt az egész, lehet rá táncolni, ha valaki akar, a hallgatót legföljebb csak az a fojtogató, baljós atmoszféra ejtheti zavarba ill. zökkentheti ki, ami ilyen nyomasztóan telepszik rá az egész lemezre, ami így kábé olyan hatásmechanizmussal működik, mint azok a hülye sci-fik, amikben látja az ember, hogy mittudomén, lassan felélik a Föld energiakészleteit, túlnépesednek a nagyvárosok meg nukleáris viharok pusztítanak, de azért közben vannak repülő autók meg androidok és lehet teleportálni; szóval valahogy mégiscsak klassz. Vagy fordítva.   

Photo
Los Microwaves: Life After Breakfast (1981) #14
Na, ez meg tényleg egy nagylemez, cserébe viszont senki nem ismeri. Sok tekintetben hasonlít az előzőhöz (van szirénázva vágtató klasszik szintipunk-szám, talán kettő is, nyugalom), csak itt posztapokaliptikus szintidiszkó helyett ilyen nagyvárosi neurózis, cyberpunk-szintetizátorok helyett újhullámos frissesség, célirányos tánczene helyett pedig artrockosan kicsavart ötletroham hallható. Ha valakit érdekel: én ezt sokkal joban szeretem, mint a Futurisket, pedig azt is szeretem, naná, különben nem raktam volna fel ide. 

Los Microwaves: Life After Breakfast (1981) #14

Na, ez meg tényleg egy nagylemez, cserébe viszont senki nem ismeri. Sok tekintetben hasonlít az előzőhöz (van szirénázva vágtató klasszik szintipunk-szám, talán kettő is, nyugalom), csak itt posztapokaliptikus szintidiszkó helyett ilyen nagyvárosi neurózis, cyberpunk-szintetizátorok helyett újhullámos frissesség, célirányos tánczene helyett pedig artrockosan kicsavart ötletroham hallható. Ha valakit érdekel: én ezt sokkal joban szeretem, mint a Futurisket, pedig azt is szeretem, naná, különben nem raktam volna fel ide. 

Photo
Automaton: Dub Terror Exhaust (1994) #12
Bill Laswell egy nagyon híres (vagy akár felőlem: legendás) és sokat foglalkoztatott basszusgitáros (és producer stb.), főleg az ilyen periférikusabb és/vagy kísérletezősebb műfajokban szokott ő előfordulni, de azért valamelyest ezeken túl is ismert, amúgy meg közreműködött kábé kétezer lemezen, játszott például az Eno/Byrne-féle csodálatos My Life in the Bush of Ghosts-on is (ezt nem is tudtam egyébként, csak az imént néztem meg a Wikipedián), és most legyen ennyi elég, amúgy sem én vagyok a legmegfelelőbb ember arra, hogy megírjam a biográfiáját. Az Automaton az ő projektje volt a kilencvenes évek közepén, és igen, a lemez címe halálpontosan eligazít a műfajt illetően.
Szóval én nem nagyon értek hozzá, de azért eléggé szeretem a dubot, főleg inkább mint produkciós technikát, plusz ízt, hozzáállást, tudomisén, és hát ez azon kevés műfajok (már amennyiben műfaj ez egyáltalán) egyike, amiket úgy igazából még elbaszni sem lehet olyan nagyon, mert az egész ugye kb.: komótosan huhogó basszusok + kurva sok reverb/visszhang - még megszállott négerimádónak sem kell lenni ahhoz, hogy ezt élvezni tudja az ember.
Az Automatonban pedig az a legjobb, hogy mintha a dub leglényegét próbálná megragadni, és ez olyannyira sikerül, hogy a hagyományosan szellős, eszköztelen és más efféle jelzőkkel illetett klasszikus, hetvenes-kora nyolcavanas évekbeli dubklasszikusok (mármint az általam ismertek, ezt azért tegye hozzá gondolatban mindenki, amikor ilyen általános érvényű megállapításokat közlök a műfajról) szinte kb. operanyitányoknak tűnnek mellette. Az albumon négy darab, egyenként tizenegy-tizenkét perces, hm, tétel található, ezekben pedig a következő hallható: úgy összesen három-négy kifogástalan (de tényleg, egyszerűen TÖKÉLETES, képzeljük el, hogy mondjuk a Guns of Brixtont és a Nice ‘n Sleazy-t és az Iron Mant hallgatjuk negyvenegynéhány percen keresztül) néha el-, majd feltűnő basszusmenet, aztán dobolás (Sly Dunbar, remélem, Őt nem kell bemutatni a zenebarátoknak! mondjuk szerintem lehet, hogy dobgép szól, de mindegy), némi visszhang (de abból sem túl sok, illetve ezek nincsenek olyan nagyon feltűnően elhelyezve), és ennyi. Jó, van még néha ilyen kaparászás, kopácsolás meg motozás a háttérben, de tényleg csak módjával, egy-két effekt mutatóban és nagyon szerényen, valamint ezek igazából csak arra hívják fel a figyelmet, hogy itt akkora üres- levegős terek vannak, hogy azokra komplett hétvégi házakat lehetne felhúzni. Az pedig már nagyjából másfél hallgatás után kiderül, hogy ez nem valami céltalan folyamatzene, vagy még iszonyatosabb párja, az ún. beszívott dzsemmelés, hanem hát négy, egymástól könnyedén megkülönböztethető, káprázatos, dúdolható basszusfutamokkal teli dal, amelyek mellesleg ilyen hipnotikusak is, meg egy hosszú pszichedelikus utazásra csábítanak, meg mittudomén, mit szoktak még írni ilyenkor.
Az első szám (Astral Altar - The Gateway To Legba, egyébként, de mindegyiknek ilyen misztikus rasztadruidás címe van, szóval ezeket most nem fogom kiírni) pisztolylövés-szerű pergőhanggal hívja fel magára a figyelmet, valamint azzal, hogy a ‘refrénben’ (a vissza-visszatérő, központi basszustéma) a basszusgitár valamiért úgy szól, mint egy templomi orgona, és tényleg olyan is, mintha ilyen fúgát játszana kb. Vagy toccatát! A második darab egzotikus ütőhangszerekkel hódít, a harmadikban ilyen ambientes maszatolás van néha a háttérben (ez az akkoriban még nem túl ismert dj. Spooky hozzájárulása a produkcióhoz, ha jól értem), a negyedik pedig egy szokatlanul heavy/hard-rockos basszusriff köré épül; ez utóbbi egyébként tényleg emlékeztet a Blind Idiot God (instrumentális art/matekrock együttes, egy időben eléggé bírtam) dubosabb számaira, és nem véletlenül, mert itt vendégszerepel Gabe Katz is a zenekarból, basszusgitáron, gondolom.          
Legközelebb azért már valami poplemez lesz!    

Automaton: Dub Terror Exhaust (1994) #12

Bill Laswell egy nagyon híres (vagy akár felőlem: legendás) és sokat foglalkoztatott basszusgitáros (és producer stb.), főleg az ilyen periférikusabb és/vagy kísérletezősebb műfajokban szokott ő előfordulni, de azért valamelyest ezeken túl is ismert, amúgy meg közreműködött kábé kétezer lemezen, játszott például az Eno/Byrne-féle csodálatos My Life in the Bush of Ghosts-on is (ezt nem is tudtam egyébként, csak az imént néztem meg a Wikipedián), és most legyen ennyi elég, amúgy sem én vagyok a legmegfelelőbb ember arra, hogy megírjam a biográfiáját. Az Automaton az ő projektje volt a kilencvenes évek közepén, és igen, a lemez címe halálpontosan eligazít a műfajt illetően.

Szóval én nem nagyon értek hozzá, de azért eléggé szeretem a dubot, főleg inkább mint produkciós technikát, plusz ízt, hozzáállást, tudomisén, és hát ez azon kevés műfajok (már amennyiben műfaj ez egyáltalán) egyike, amiket úgy igazából még elbaszni sem lehet olyan nagyon, mert az egész ugye kb.: komótosan huhogó basszusok + kurva sok reverb/visszhang - még megszállott négerimádónak sem kell lenni ahhoz, hogy ezt élvezni tudja az ember.

Az Automatonban pedig az a legjobb, hogy mintha a dub leglényegét próbálná megragadni, és ez olyannyira sikerül, hogy a hagyományosan szellős, eszköztelen és más efféle jelzőkkel illetett klasszikus, hetvenes-kora nyolcavanas évekbeli dubklasszikusok (mármint az általam ismertek, ezt azért tegye hozzá gondolatban mindenki, amikor ilyen általános érvényű megállapításokat közlök a műfajról) szinte kb. operanyitányoknak tűnnek mellette. Az albumon négy darab, egyenként tizenegy-tizenkét perces, hm, tétel található, ezekben pedig a következő hallható: úgy összesen három-négy kifogástalan (de tényleg, egyszerűen TÖKÉLETES, képzeljük el, hogy mondjuk a Guns of Brixtont és a Nice ‘n Sleazy-t és az Iron Mant hallgatjuk negyvenegynéhány percen keresztül) néha el-, majd feltűnő basszusmenet, aztán dobolás (Sly Dunbar, remélem, Őt nem kell bemutatni a zenebarátoknak! mondjuk szerintem lehet, hogy dobgép szól, de mindegy), némi visszhang (de abból sem túl sok, illetve ezek nincsenek olyan nagyon feltűnően elhelyezve), és ennyi. Jó, van még néha ilyen kaparászás, kopácsolás meg motozás a háttérben, de tényleg csak módjával, egy-két effekt mutatóban és nagyon szerényen, valamint ezek igazából csak arra hívják fel a figyelmet, hogy itt akkora üres- levegős terek vannak, hogy azokra komplett hétvégi házakat lehetne felhúzni. Az pedig már nagyjából másfél hallgatás után kiderül, hogy ez nem valami céltalan folyamatzene, vagy még iszonyatosabb párja, az ún. beszívott dzsemmelés, hanem hát négy, egymástól könnyedén megkülönböztethető, káprázatos, dúdolható basszusfutamokkal teli dal, amelyek mellesleg ilyen hipnotikusak is, meg egy hosszú pszichedelikus utazásra csábítanak, meg mittudomén, mit szoktak még írni ilyenkor.

Az első szám (Astral Altar - The Gateway To Legba, egyébként, de mindegyiknek ilyen misztikus rasztadruidás címe van, szóval ezeket most nem fogom kiírni) pisztolylövés-szerű pergőhanggal hívja fel magára a figyelmet, valamint azzal, hogy a ‘refrénben’ (a vissza-visszatérő, központi basszustéma) a basszusgitár valamiért úgy szól, mint egy templomi orgona, és tényleg olyan is, mintha ilyen fúgát játszana kb. Vagy toccatát! A második darab egzotikus ütőhangszerekkel hódít, a harmadikban ilyen ambientes maszatolás van néha a háttérben (ez az akkoriban még nem túl ismert dj. Spooky hozzájárulása a produkcióhoz, ha jól értem), a negyedik pedig egy szokatlanul heavy/hard-rockos basszusriff köré épül; ez utóbbi egyébként tényleg emlékeztet a Blind Idiot God (instrumentális art/matekrock együttes, egy időben eléggé bírtam) dubosabb számaira, és nem véletlenül, mert itt vendégszerepel Gabe Katz is a zenekarból, basszusgitáron, gondolom.          

Legközelebb azért már valami poplemez lesz!    

Photo
Tony McPhee: The Two Sides Of Tony (T.S.) McPhee (1973) #11
Ha én ide kirakok egy lemezt, az többnyire, micsoda meglepetés, azért van, mert az elejétől a végéig tetszik, tudok vele azonosulni érzelmileg vagy mittudomén, intellektuálisan, esetleg érdekes hangok vannak rajta ésatöbbi, és az is fontos szempont, hogy azért ne valami ún. kuriózum legyen, mert bár én azért eléggé bírom az ilyen karmelita apáca 1970-ben pszichedelikus rocklemezt készített egy leprás gyerekkórussal indiában-típusú outsider őrültségeket, azért ezt a vonalat inkább meghagynám más, kevésbé színvonalas zenei blogoknak!
Na, viszont ez a mai lemez nagyjából a kettő között van valahol; mert ugyan tetszik az elejétől a végéig, azért az A-oldallal (az első öt szám) én olyan sokat nem tudok kezdeni, mármint érdemben, ugye, mintegy. És bár a B-oldalnak (a hatodik szám, ami a lényeg volna tulajdonképpen) kétségkívül van némi kuriózumértéke a Művész életművében, de egyrészt döbbenetesen jó, másrészt meg azért itt nem valami magányos, elfeledett őrült bolhapiacról kukázott obskúrus, kézzel számozott kazettájáról van szó.
Hanem, hát: Tony McPhee egy veterán és egykor rendkívül népszerű brit bluesgitáros, aki Groundhogs nevű zenekarával már a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején letette a névjegyét az igényes blues-rock kedvelőinek asztalára! Oké, csak azért idétlenkedek, mert én ehhez tényleg nem nagyon értek (sajnos!). Tehát a lemez első öt dala (amit egy igazán blues-os téma, McPhee csúnyán sikerült válása ihletett) az nem is igazán bluesrock, hanem sima egy/két-szálgitáros blues, de nem ilyen trottyos vagy vendéglátós, hanem eléggé nyers és rozoga, szépen-fémesen zörög meg torzul a steel(?)gitár, McPhee dühösen tépkedi a húrokat és egészen meggyőzően énekel, avatott füleknek állítólag John Lee Hooker hatása is feltűnhet - én nem tudom, puskáztam. Szóval van úgy, hogy az ember szívesen hallgat ilyet, még ha nincs is hozzá sok köze, másrészt pedig azért egy elég jellemző látlelet abból az időből, amikor angol fiatalemberek előszeretettel képzelték magukat negyven évvel korábbi kalapos, louisianai négereknek, akiknek  olyan neveik voltak, hogy “Blind” Johnny Dixon meg “Big” Eddie “Bones” Washington, meg mittudomén. 
Na, de fordítsuk csak meg a korongot! Itt egy darab, ám majd’ húszperces dal, illetve kompozíció terpeszkedik (The Hunt), amelyet három darab szintetizátor és egy dobgép segítségével rögzített az ambiciózus művész, és amelyben költői eszközökkel és ún. programzenével kel ki a sokat vitatott úri szabadidős tevékenység, a rókavadászat akkor még létező gyakorlata ellen. Na, és itt aztán minden van, amit egy hülyén kopaszodó, harminc körüli kékszemű bluesmantől végképp nem várnánk: például ilyen lo-fi-kozmikus szintivarázslatok progresszív szólókkal, aztán spoken word-hangjátékok-betétek, és még még kb. prototechnos döngölés és szirénázás (de ez tényleg ilyen ‘kezeket fel!!!” jellegű szirénázás ám!), meg bluesos elektropop, atmoszferikus hangképek, barkács szinti wall of sound, zaklatott és drámai kiabálás és iszonyú primitív és hatékony dobgépek; ez mind, egymás után, alatt és mellett. Szóval őrület, srácok, őrület, az ember csak kapkodja a fejét, de tényleg!  És talán nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a nagyon híres és klasszikus dal jut eszébe erről az egészről.      
A Two Sides… talán az egyik legfurcsább (vagy legfurcsábban megszerkesztett) lemez, amit valaha hallottam, és majdnem biztos vagyok benne, hogy ez minden idők egyetlen kétszeres (mármint: házasság + falkavadászat) konceptalbuma, de szóljatok, ha nem. A borító meg ezer pont!
És most már azt is tudjátok, mit kell bekiabálni, ha Tony McPhee legközelebb fellép a Gastroblues fesztiválon vagy a Stargardenen vagy Török Ádi bácsival az izé pubban. 

Tony McPhee: The Two Sides Of Tony (T.S.) McPhee (1973) #11

Ha én ide kirakok egy lemezt, az többnyire, micsoda meglepetés, azért van, mert az elejétől a végéig tetszik, tudok vele azonosulni érzelmileg vagy mittudomén, intellektuálisan, esetleg érdekes hangok vannak rajta ésatöbbi, és az is fontos szempont, hogy azért ne valami ún. kuriózum legyen, mert bár én azért eléggé bírom az ilyen karmelita apáca 1970-ben pszichedelikus rocklemezt készített egy leprás gyerekkórussal indiában-típusú outsider őrültségeket, azért ezt a vonalat inkább meghagynám más, kevésbé színvonalas zenei blogoknak!

Na, viszont ez a mai lemez nagyjából a kettő között van valahol; mert ugyan tetszik az elejétől a végéig, azért az A-oldallal (az első öt szám) én olyan sokat nem tudok kezdeni, mármint érdemben, ugye, mintegy. És bár a B-oldalnak (a hatodik szám, ami a lényeg volna tulajdonképpen) kétségkívül van némi kuriózumértéke a Művész életművében, de egyrészt döbbenetesen jó, másrészt meg azért itt nem valami magányos, elfeledett őrült bolhapiacról kukázott obskúrus, kézzel számozott kazettájáról van szó.

Hanem, hát: Tony McPhee egy veterán és egykor rendkívül népszerű brit bluesgitáros, aki Groundhogs nevű zenekarával már a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején letette a névjegyét az igényes blues-rock kedvelőinek asztalára! Oké, csak azért idétlenkedek, mert én ehhez tényleg nem nagyon értek (sajnos!). Tehát a lemez első öt dala (amit egy igazán blues-os téma, McPhee csúnyán sikerült válása ihletett) az nem is igazán bluesrock, hanem sima egy/két-szálgitáros blues, de nem ilyen trottyos vagy vendéglátós, hanem eléggé nyers és rozoga, szépen-fémesen zörög meg torzul a steel(?)gitár, McPhee dühösen tépkedi a húrokat és egészen meggyőzően énekel, avatott füleknek állítólag John Lee Hooker hatása is feltűnhet - én nem tudom, puskáztam. Szóval van úgy, hogy az ember szívesen hallgat ilyet, még ha nincs is hozzá sok köze, másrészt pedig azért egy elég jellemző látlelet abból az időből, amikor angol fiatalemberek előszeretettel képzelték magukat negyven évvel korábbi kalapos, louisianai négereknek, akiknek  olyan neveik voltak, hogy “Blind” Johnny Dixon meg “Big” Eddie “Bones” Washington, meg mittudomén. 

Na, de fordítsuk csak meg a korongot! Itt egy darab, ám majd’ húszperces dal, illetve kompozíció terpeszkedik (The Hunt), amelyet három darab szintetizátor és egy dobgép segítségével rögzített az ambiciózus művész, és amelyben költői eszközökkel és ún. programzenével kel ki a sokat vitatott úri szabadidős tevékenység, a rókavadászat akkor még létező gyakorlata ellen. Na, és itt aztán minden van, amit egy hülyén kopaszodó, harminc körüli kékszemű bluesmantől végképp nem várnánk: például ilyen lo-fi-kozmikus szintivarázslatok progresszív szólókkal, aztán spoken word-hangjátékok-betétek, és még még kb. prototechnos döngölés és szirénázás (de ez tényleg ilyen ‘kezeket fel!!!” jellegű szirénázás ám!), meg bluesos elektropop, atmoszferikus hangképek, barkács szinti wall of sound, zaklatott és drámai kiabálás és iszonyú primitív és hatékony dobgépek; ez mind, egymás után, alatt és mellett. Szóval őrület, srácok, őrület, az ember csak kapkodja a fejét, de tényleg!  És talán nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a nagyon híres és klasszikus dal jut eszébe erről az egészről.      

A Two Sides… talán az egyik legfurcsább (vagy legfurcsábban megszerkesztett) lemez, amit valaha hallottam, és majdnem biztos vagyok benne, hogy ez minden idők egyetlen kétszeres (mármint: házasság + falkavadászat) konceptalbuma, de szóljatok, ha nem. A borító meg ezer pont!

És most már azt is tudjátok, mit kell bekiabálni, ha Tony McPhee legközelebb fellép a Gastroblues fesztiválon vagy a Stargardenen vagy Török Ádi bácsival az izé pubban. 

Photo
Polyrock: Changing Hearts (1981) #10
Szevasztok, állítólag több mint 140 letöltésnél járunk (azt is elárulhatom, hogy eddig a Book Of Love-nak volt a legnagyobb sikere), ami szuper, csak így tovább!
Szóval a Polyrock az egy manapság nem túl sokat emlegetett New York-i posztpunk-együttes, ami pályafutásának négy éve alatt kiadott két darab nagylemezt, aztán meg feloszlott; hát ez idáig nem túl izgalmas! A Changing Hearts pedig a zenekar második (és egyúttal utolsó, mondom) nagylemeze, a producer pedig a színvonalas minimalista zsidó, Philip Glass volt, aki már egyébként az első lemezen is közreműködött, és azt is érdemes meghallgatni, bár ez szerintem jobb. De ezen nem fogunk összeveszni! 
III. Fejezet: a Polyrock együttes munkássága a pályatársak posztpunkteljesítményeinek tükrében. Hát, a Polyrock az valami olyasmi, mintha a Talking Heads-ből kivonnánk a neurózist, a funkyt, a szexisséget és a direkt slágerességet. Vagy mintha a Feelies-ék azok nem ilyen dioptriás kardigánkirályok lettek volna, hanem menő artockerek. És igen, ez így simán lehetne valami művészetnek álcázott hatalmas köcsögség, de higgyétek el, nem az! 
A zenekar dalainak nagyjából 83 százaléka úgy néz ki, hogy motorikusan robog-zakatol a ritmusszekció (ez utóbbiba többnyire a gitár is beletartozik, valamint érdekes adalék még, hogy szerintem nem basszusgitár van, hanem valami basszusszinti), és akkor ezen így megy, vagyis inkább teker körbe-körbe két három akkord, de tényleg ilyen totál rögeszmésen nyomják ezeket, viszont közben meg olyan szép rétegek vannak egymás hegyén-hátán, hogy az öröm az egész családnak! Szóval ahhoz képest, hogy milyen minimalistának tűnik az egész így elsőre, annyira sok fölfedezni valót találhatunk itt: pazar és melodikus gitárfutamokat például, változatosan alkalmazott szintiket (van itt újhullámos pulzálás, virtuóz zongorfautam meg ilyen Perrey & Kingsley-féle novelty őrültség is), meg a New York-i művészfazonok kedvenc hangszerét, a hegedűt, aztán rácsodálkozhatunk, hogy milyen érdekesen és jelentőségteljesen tisztul ki a hangkép amikor valaki (hogy férfi vagy nő, azt nem is tudom eldönteni) elkezd énekelni ilyen nagyon szenvtelen hangon (egyébként igazából majdhogynem több az instrumentális rész, mint a vokális, de ez amúgy egyáltalán nem zavaró). És hát az is kiderül, hogy egyrészt bármily’ fukarul vagy inkább óvatosan is adagolja a dallamokat a zenekar, másrészt meg hiába nincs többnyire normális, vagy inkább olyan határozottan megfogható verze meg refrén, azért valahogy mégis tök fülbemászó és néha egészen, hát, mondjuk nagyívű dalok is születtek itt, amelyekre érzelmileg is rá lehet kapcsolódni, hallgassuk meg például ezt itt. Jó egy kicsit csaltam, mert ez a sláger, de akkor is.
Egyébként az első számot én annyira nem szeretem, az utolsó meg egy kicsit felesleges, de nem rossz Beatles-feldolgozás, nem azért mondom, csak ugye mindenem a korrekt tájékoztatás, élek-halok érte. 

Polyrock: Changing Hearts (1981) #10

Szevasztok, állítólag több mint 140 letöltésnél járunk (azt is elárulhatom, hogy eddig a Book Of Love-nak volt a legnagyobb sikere), ami szuper, csak így tovább!

Szóval a Polyrock az egy manapság nem túl sokat emlegetett New York-i posztpunk-együttes, ami pályafutásának négy éve alatt kiadott két darab nagylemezt, aztán meg feloszlott; hát ez idáig nem túl izgalmas! A Changing Hearts pedig a zenekar második (és egyúttal utolsó, mondom) nagylemeze, a producer pedig a színvonalas minimalista zsidó, Philip Glass volt, aki már egyébként az első lemezen is közreműködött, és azt is érdemes meghallgatni, bár ez szerintem jobb. De ezen nem fogunk összeveszni! 

III. Fejezet: a Polyrock együttes munkássága a pályatársak posztpunkteljesítményeinek tükrében. Hát, a Polyrock az valami olyasmi, mintha a Talking Heads-ből kivonnánk a neurózist, a funkyt, a szexisséget és a direkt slágerességet. Vagy mintha a Feelies-ék azok nem ilyen dioptriás kardigánkirályok lettek volna, hanem menő artockerek. És igen, ez így simán lehetne valami művészetnek álcázott hatalmas köcsögség, de higgyétek el, nem az! 

A zenekar dalainak nagyjából 83 százaléka úgy néz ki, hogy motorikusan robog-zakatol a ritmusszekció (ez utóbbiba többnyire a gitár is beletartozik, valamint érdekes adalék még, hogy szerintem nem basszusgitár van, hanem valami basszusszinti), és akkor ezen így megy, vagyis inkább teker körbe-körbe két három akkord, de tényleg ilyen totál rögeszmésen nyomják ezeket, viszont közben meg olyan szép rétegek vannak egymás hegyén-hátán, hogy az öröm az egész családnak! Szóval ahhoz képest, hogy milyen minimalistának tűnik az egész így elsőre, annyira sok fölfedezni valót találhatunk itt: pazar és melodikus gitárfutamokat például, változatosan alkalmazott szintiket (van itt újhullámos pulzálás, virtuóz zongorfautam meg ilyen Perrey & Kingsley-féle novelty őrültség is), meg a New York-i művészfazonok kedvenc hangszerét, a hegedűt, aztán rácsodálkozhatunk, hogy milyen érdekesen és jelentőségteljesen tisztul ki a hangkép amikor valaki (hogy férfi vagy nő, azt nem is tudom eldönteni) elkezd énekelni ilyen nagyon szenvtelen hangon (egyébként igazából majdhogynem több az instrumentális rész, mint a vokális, de ez amúgy egyáltalán nem zavaró). És hát az is kiderül, hogy egyrészt bármily’ fukarul vagy inkább óvatosan is adagolja a dallamokat a zenekar, másrészt meg hiába nincs többnyire normális, vagy inkább olyan határozottan megfogható verze meg refrén, azért valahogy mégis tök fülbemászó és néha egészen, hát, mondjuk nagyívű dalok is születtek itt, amelyekre érzelmileg is rá lehet kapcsolódni, hallgassuk meg például ezt itt. Jó egy kicsit csaltam, mert ez a sláger, de akkor is.

Egyébként az első számot én annyira nem szeretem, az utolsó meg egy kicsit felesleges, de nem rossz Beatles-feldolgozás, nem azért mondom, csak ugye mindenem a korrekt tájékoztatás, élek-halok érte. 

Photo
Mandré: Mandré (1977) #9
Most nincs kedvem sokat írni, úgyhogy nézzetek inkább borítóra, abból kábé minden kiderül: szóval aki a Parliament/Funkadelic Marsról idepottyant, őrült négerei és a Daft Punk euforikus robotzenéje közötti hiányzó láncszemet vagy a Black Devil Disco Club néger verzióját kereste kétségbeesetten, most végre megpihenhet (ez persze így jó nagy hülyeség, csak azért írtam, hogy felkapjátok a fejeteket). A veterán sessionbillentyűs (játszott például Frank Zappával, Buddy Milesszal és még sokakkal), a mániákusan mindig új kütyükre és hangzásokra vadászó André ’Mandré’ Lewis 1977-ben gondolt egyet, hegyekbe hordott egy rakás futurisztikus szintit, fejébe nyomta a Darth Vader-maszkot és kirepült a világűrbe; ezt a szép pillanatot örökíti meg 1977-es, címnélküli bemutatkozólemeze, ami a nagyhírű Motown kiadónál jelent meg.
És hogy mi is ez pontosan? Hát ilyen protoelektropopos kozmikus szintiszignál-funk és intersztelláris diszkó, szexi roboténekkel és csak futballpályányi méretű rádiótávcsővel fogható szintihangokkal. Izgalmas, korabeli stúdiótechnikai bemutató, furcsa kuriózum és egy nagyszerű funkelemez egyszerre; nem csoda, hogy igazából a kutyát sem érdekelte ez az egész, és hiába öltözött Mandré szupermenő, bőrszerkós képregényrobotnak, fellépései sem nagyon voltak, így aztán hamar vissza is ment inkább sessionzenészkedni. Idén, valamikor év elején halt meg, koldusszegényen és elfeledve; utolsó kívánsága az volt, hogy robotmaszkja mellett nyugodhasson a sírban, de sajnos az értékes ereklyét a család kénytelen volt árverésre bocsájtani, hogy jusson valamiből Mandré másik hóbortjára, a krómacél koporsóra. Jó, ez így mind nem igaz, csak kitaláltam, azt sem tudom, mi az a krómacél. De amúgy tényleg meghalt!

Mandré: Mandré (1977) #9

Most nincs kedvem sokat írni, úgyhogy nézzetek inkább borítóra, abból kábé minden kiderül: szóval aki a Parliament/Funkadelic Marsról idepottyant, őrült négerei és a Daft Punk euforikus robotzenéje közötti hiányzó láncszemet vagy a Black Devil Disco Club néger verzióját kereste kétségbeesetten, most végre megpihenhet (ez persze így jó nagy hülyeség, csak azért írtam, hogy felkapjátok a fejeteket). A veterán sessionbillentyűs (játszott például Frank Zappával, Buddy Milesszal és még sokakkal), a mániákusan mindig új kütyükre és hangzásokra vadászó André ’Mandré’ Lewis 1977-ben gondolt egyet, hegyekbe hordott egy rakás futurisztikus szintit, fejébe nyomta a Darth Vader-maszkot és kirepült a világűrbe; ezt a szép pillanatot örökíti meg 1977-es, címnélküli bemutatkozólemeze, ami a nagyhírű Motown kiadónál jelent meg.

És hogy mi is ez pontosan? Hát ilyen protoelektropopos kozmikus szintiszignál-funk és intersztelláris diszkó, szexi roboténekkel és csak futballpályányi méretű rádiótávcsővel fogható szintihangokkal. Izgalmas, korabeli stúdiótechnikai bemutató, furcsa kuriózum és egy nagyszerű funkelemez egyszerre; nem csoda, hogy igazából a kutyát sem érdekelte ez az egész, és hiába öltözött Mandré szupermenő, bőrszerkós képregényrobotnak, fellépései sem nagyon voltak, így aztán hamar vissza is ment inkább sessionzenészkedni. Idén, valamikor év elején halt meg, koldusszegényen és elfeledve; utolsó kívánsága az volt, hogy robotmaszkja mellett nyugodhasson a sírban, de sajnos az értékes ereklyét a család kénytelen volt árverésre bocsájtani, hogy jusson valamiből Mandré másik hóbortjára, a krómacél koporsóra. Jó, ez így mind nem igaz, csak kitaláltam, azt sem tudom, mi az a krómacél. De amúgy tényleg meghalt!

Photo
Syrup USA: All Over The Land (1997) #8
Na, erről a lemezről például egyáltalán nem muszáj olyan nagyon sokat írni (bár a borítónál, ami alighanem minden, a szépre fogékony embert ámulatba ejt, talán el lehetne időzni egy keveset), hála a jó istennek: könnyedén elhelyezhető a kilencvenes évek független amerikai rockzenéjének térképén, nincs neki különösebb izgalmas története, nem sarkall merész és szokatlan asszociációkra és nem feltétlenül szükséges az ágyam alatt tartott szinonimaszótár előtt térdelnem órákig, hogy aztán legmegfelelőbb jelzőket egymásra halmozva próbáljam bebizonyítani, micsoda Páratlan Remekművel állunk szemben. A Syrup USA All Over The Land című bemutatkozó (és egyetlen) albumán egyszerűen csak kurva jó számok vannak, és kész. Erről pedig akkor győződhettek meg, ha letöltitek! De oké, itt van azért pár kapaszkodó:
A zenekar a bájos és rendkívül tehetséges, ám mostanában sajnos kevéssé aktív Seana Carmody köré szerveződött, aki elsősorban (már ha egyáltalán) talán onnan ismert, hogy a bostoni anglomán-shoegazer valahányasányasfogat, a Swirlies alapítótagja és egyik énekes-gitárosa volt, bár már az első nagylemez (és talán néhány ep) után kiszállt onnan. Ekkor hozta össze haverokkal (mármint az ő haverjaival, nem az enyémekkel sajnos) ezt az albumot, amelyen két szép és általam is nagyon kedvelt zsáner tart kézfogót. Lássuk!
Az egyik az a jellegzetesen csajos és jellegzetesen amerikai, mondjuk úgy, noise pop (gondoljunk itt például a csodálatos Helium zenekarra), a másik pedig, hát, a másikat azt meg úgy hívják, hogy Stereolab; és ez az utóbbi az a bizonyos (főleg hangzásbéli) plusz, ami kiemeli a lemezt a hasonszőrű produkciók közül. Nyilván nem érdemes a retrofutrista londoni marxisták megfejthetetlen mélységeire és magasságaira, varázslatos, utánozhatatlan textúráira, meg mittudomén micsodára számítani; itt inkább csak ilyen önfeledt formai játékról van szó, az viszont tökéletesen meg van valósítva (hasonló megközelítés, de más eredménnyel pl. itt). Kiemelt szerepet kapnak a régimódi, búgó, sípoló, bugyborékoló szintik, és Seana Carmody néha egészen szokatlan íveket leíró énekdallamai is sokszor Laetitia Sadiert idézik (meg néha konkrétan Sarah Cracknellt, de ez aligha tudatos), bár az ő hangja (mármint Carmodyé) nyilván nem annyira hűvös, hanem épp ellenkezőleg, olyan, mintha megállás nélkül mosolyogna. De amúgy viszont tényleg, basszus, még egy francia nyelvű betét is van! Asszem. 
Aztán a zenekar néha fesztelenül és jó kedvvel, máskor meg olyan holdkórosan imbolyogva érinti még a progrockot, a twee-popot, a klasszikus újhullámot, itt-ott elidőz, eljátszódik rokonszenvesen, és soha nem veszi magát különösebben komolyan; mintha csak úgy mellékesen írt volna egy tucat elbűvölő kis dalt, űrbe kilőtt szintetizátorokra és lármásra torzított gitárokra hangszerelve. Hát ha valami, akkor ez tényleg ottománság a javából!

Syrup USA: All Over The Land (1997) #8

Na, erről a lemezről például egyáltalán nem muszáj olyan nagyon sokat írni (bár a borítónál, ami alighanem minden, a szépre fogékony embert ámulatba ejt, talán el lehetne időzni egy keveset), hála a jó istennek: könnyedén elhelyezhető a kilencvenes évek független amerikai rockzenéjének térképén, nincs neki különösebb izgalmas története, nem sarkall merész és szokatlan asszociációkra és nem feltétlenül szükséges az ágyam alatt tartott szinonimaszótár előtt térdelnem órákig, hogy aztán legmegfelelőbb jelzőket egymásra halmozva próbáljam bebizonyítani, micsoda Páratlan Remekművel állunk szemben. A Syrup USA All Over The Land című bemutatkozó (és egyetlen) albumán egyszerűen csak kurva jó számok vannak, és kész. Erről pedig akkor győződhettek meg, ha letöltitek! De oké, itt van azért pár kapaszkodó:

A zenekar a bájos és rendkívül tehetséges, ám mostanában sajnos kevéssé aktív Seana Carmody köré szerveződött, aki elsősorban (már ha egyáltalán) talán onnan ismert, hogy a bostoni anglomán-shoegazer valahányasányasfogat, a Swirlies alapítótagja és egyik énekes-gitárosa volt, bár már az első nagylemez (és talán néhány ep) után kiszállt onnan. Ekkor hozta össze haverokkal (mármint az ő haverjaival, nem az enyémekkel sajnos) ezt az albumot, amelyen két szép és általam is nagyon kedvelt zsáner tart kézfogót. Lássuk!

Az egyik az a jellegzetesen csajos és jellegzetesen amerikai, mondjuk úgy, noise pop (gondoljunk itt például a csodálatos Helium zenekarra), a másik pedig, hát, a másikat azt meg úgy hívják, hogy Stereolab; és ez az utóbbi az a bizonyos (főleg hangzásbéli) plusz, ami kiemeli a lemezt a hasonszőrű produkciók közül. Nyilván nem érdemes a retrofutrista londoni marxisták megfejthetetlen mélységeire és magasságaira, varázslatos, utánozhatatlan textúráira, meg mittudomén micsodára számítani; itt inkább csak ilyen önfeledt formai játékról van szó, az viszont tökéletesen meg van valósítva (hasonló megközelítés, de más eredménnyel pl. itt). Kiemelt szerepet kapnak a régimódi, búgó, sípoló, bugyborékoló szintik, és Seana Carmody néha egészen szokatlan íveket leíró énekdallamai is sokszor Laetitia Sadiert idézik (meg néha konkrétan Sarah Cracknellt, de ez aligha tudatos), bár az ő hangja (mármint Carmodyé) nyilván nem annyira hűvös, hanem épp ellenkezőleg, olyan, mintha megállás nélkül mosolyogna. De amúgy viszont tényleg, basszus, még egy francia nyelvű betét is van! Asszem. 

Aztán a zenekar néha fesztelenül és jó kedvvel, máskor meg olyan holdkórosan imbolyogva érinti még a progrockot, a twee-popot, a klasszikus újhullámot, itt-ott elidőz, eljátszódik rokonszenvesen, és soha nem veszi magát különösebben komolyan; mintha csak úgy mellékesen írt volna egy tucat elbűvölő kis dalt, űrbe kilőtt szintetizátorokra és lármásra torzított gitárokra hangszerelve. Hát ha valami, akkor ez tényleg ottománság a javából!

Photo
Ground-Zero: Consume Red (1997) #7
Én azért viszonylag ritkán szoktam otthon fehérzajt, szabad improvizációt meg markológépek robaját hallgatni, még akkor sem, ha régi barátaim, a japán elmebetegek csinálják. Élőben persze mindig élvezetes az ilyesmi, mondjuk az jellemző, hogy a 2002-es X-Pheripherián annyira megijedtem a neves japán zajművész, KK Null fellépésétől, hogy rögtön meg is vásároltam (illetve mengisztuval közösen vásároltuk meg) a mittudomén, kábé negyven különböző kiadványának egyikét cédé-lemezen, amit igazából azóta sem láttam, illetve nem is fogtam a kezemben, és pláne nem hallgattam meg. De ez talán jól is van így. A Ground-Zero (egy másik neves japán zajművész, a nagyjából egymillió lemezen közreműködő Otomo Yoshihide egyik projectje) Consume Red című lemezét (ami egyébként egy majd’ egyórás, hm, kompozíció egyébként) viszont néha elő szoktam venni, és olyankor fülhallgatóval, gondosan odafigyelve meg is hallgatom, így aztán az elmúlt pár évben hallottam már, nem is tudom, mondjuk párszor. Érdekes, hogy a magyar Google nem nagyon ad rá releváns találatot, pedig a műfajában ez egy eléggé híres, sőt hírhedt lemez; a leírásokat olvasgatva valami olyasmi kép alakulhat ki az érdeklődőben, hogy ez egy, az emberi tűrőképesség határait feszegető, kompromisszummentes, kizárólag apokaliptikus szóképekkel körülírható extrém zajopera, minimum. Vagy valami még durvább. 
Hát igazából a francokat. Én már hallottam kompromisszummentesen apokaliptikus stb. lemezeket, és nem nagyon vágyom rá, hogy azokat még egyszer meghallgassam (lásd mint fent). A Consume Red viszont egy szépen-rétegesen építkező, kimondottan szórakoztató album, érdekes hangokkal, ami a  zaj/kísérleti zenék több vívmányát is megvillantja a rémisztő zajoktól a szabad improvizáción át az izgalmas hangképekig, de olyan nagyon egyikbe sem feledkezik bele, egyiket sem viszi el a végletekig, csak úgy eljátszogat velük okosan-szellemesen. Szóval pont az ilyen hozzám hasonló puhapöcsöknek való! És legalább egy darab Igazán Nagyszerű Ötlet is van lemezen, ami sokat hozzátesz az élményhez. 
Az Igazán Nagyszerű Ötletet úgy hívják, hogy Kim Seok-Chul, aki Dél-Korea nyolcvankettedik legértékesebb kulturális kincse, a hojok nevű fúvós hangszer mestere, Szöul John Coltrane-je – illetve mindez csak volt, mert már meghalt. Yoshihide pedig jó érzékkel vágott ki kettő darab hosszan, szépen kitartott hangot az agg hojokvirtuóz rögzített életművéből; ez a szélesvásznú, de európai fülnek borzasztóan távoli és idegen (de ismerősen egzotikus) dallam („dallam”) pedig aztán majd’ egy órán keresztül rendületlenül ismétlődik. Persze változik is valamelyest, egyrészt a ráeresztett effektek függvényében, másrészt meg ugye a kontextuson is múlik, ugye, tehát, hogy a körötte többé-kevésbé fokozatosan épülő, néha kitisztuló, máskor nyomasztóan besűrűsödő zene éppen milyen fázisban van. De azért alapvetően erre a nagyjából tíz másodpercnyi hajnali dudaszóra van felhúzva az egész album, amiért nem lehetünk eléggé hálásak! Na, de hogyan is néz ki ez a gyakorlatban?  A kedvetekért most végighallgattam egybe az egészet, és jegyzeteltem is közben:
Hát, úgy öt teljes percig csak így magában jajgat az ijesztő visszhangokkal megerősített hojok, néha duplán szól, máskor elcsúszik-megakad, de elég meggyőző így is, a szemünk előtt megjelenik a lélegzetelállító és fenséges koreai táj, bármilyen legyen is az. Aztán váratlanul besípol-sistereg a fehérzaj, még bátortalanul, de egyre agresszívebben, meg talán valami kristálypoháron maszatolnak a háttérben. Hét perc körül már olyan a fehérzaj, mintha kocsikat borogatnának vagy lezuhanna egy lift, meg néha mintha megszólalna egy ilyen lézerpisztolyhangú kulcstartó is, a nyolcadik percnél már tényleg fülsértően visít a hojok (vagy csak úgy hallom), kicsivel később meg talán leszállást hajt végre egy űrhajó. A tizedik perc körül egzotikus távol-keleti hangszer értelmezhetetlen hangokat játszik! Később egy illető elhangolja az egzotikus távol-keleti hangszert. Mennyi izgalom! Ezen a ponton a hojok szokatlanul visszafogott, de ezt lehet, hogy csak képzelem. A tizenharmadik perc körül a fehérzaj koncentrált támadást indít, de aztán mintha itt sem lett volna, nyomtalanul felszívódik. A távol-keleti hangszerszóló pompásan alakul. SISTERGÉS!  Kisebb atomrobbanások. 18.p: rozsdás ipari zajok! Szép rétegelt ez a zene, mondom. A huszadik percnél már érezhető a feszültség, lassan-lassan beborít mindent a fehérzaj, a hojok ennek ellenére rendíthetetlenül nyíg, noha a huszonharmadik perc körül már nem ő a főszereplő. 25.p: hoppá, élő dob meg egy szintiszőnyeg! Stadionrock-lepörgetések! Szinte már AC/DC. Vagy Who. Freejazz-drone! 29.p-nél tűnik fel, hogy talán valami szabadfelfogású szaxofonszóló is van, de igazából már nem nagyon lehet kihámozni semmit ebből a káoszból, másrészt pedig újdonságot jelent, hogy közben elindul egy ilyen kedvesen régimódi, montoson hard-rock dobolás. Egy perccel később viszont már inkább a hojokra figyelek, méltatlanul sokáig mellőztem. Aztán valaki üvölt, vagy gitározik vagy az autódudát nyomkodja, ebben nem vagyok biztos sajnos. De alighanem fúvós egyébként. Szerintem elég sok fúvós szól egyszerre, úgy kábé száz. Meg talán egy sziréna. 34.p körül újra szólózik az egzotikus távol-keleti hangszer! Ezt már nagyon vártam. Ilyen tibeti meditációs zene elmeháborodottnak. Mintha John Bonham dobolna egyébként, tisztára.
35.p: kicsit kitisztul a hangkép, ez nyilvánvalóan valami szörnyűséget készít elő, jön az égszakadás-földindulás, gondolom. Kicsit megint a hojokot hallgatom, egy ideje nem figyeltem sajnos. A hangja egyik kedves filmélményemet, az Ember aki király akarta lenni-t idézi fel bennem, ami örömmel tölt el. Sean Connery, Michael Caine, micsoda férfiak! Közben mintha egy basszusgitár valami dallamot játszana, de az is lehet, hogy csak valaki meghalt.  38.p: spirituális többlettel telik meg a muzsika! Vagy más efféle. 40.p: már biztos vagyok benne, hogy valami riffet játszik a basszusgitáros, csak ilyen nagyon komótosan vált, néha talán elfelejti. 43p: először ebben a pillanatban már unom egy kicsit, jöhetne valami fehérzaj például, vagy valami bazári hülyeség, meg kicsit túlzás már ez sok bugyborékoló lézerhang a háttérben. 45.p: kozmikus szintik, aztán hirtelen sistergés és pszichedelikus hajókürt kötik le maximálisan a figyelmet, ami kár, mert pont ki akartam menni cigizni. Amíg ezen gondolkozom, egy impersszív feedback-orgia veszi kezdetét, ami annyiban érdekes, hogy szerintem eddig nem nagyon gitározott senki.  A hojokot alig hallani :(, cserébe kárpótol a nagyszabású káoszba fulladó finálé. Megint AC/DC! Ezt nem lehet eléggé túlhúzni! 53.p körül kezdünk csillapodni, a hangulatfestő szintszőnyeg segítségével holdbéli tájra kalauzol bennünket az együttes. De hol a hojok? Hát, az sajnos végleg eltűnt, elfáradt. Kifingott. Meg én is már kicsit. Hát így. 
Szóval egy klassz, érdekes album ez!

Ground-Zero: Consume Red (1997) #7

Én azért viszonylag ritkán szoktam otthon fehérzajt, szabad improvizációt meg markológépek robaját hallgatni, még akkor sem, ha régi barátaim, a japán elmebetegek csinálják. Élőben persze mindig élvezetes az ilyesmi, mondjuk az jellemző, hogy a 2002-es X-Pheripherián annyira megijedtem a neves japán zajművész, KK Null fellépésétől, hogy rögtön meg is vásároltam (illetve mengisztuval közösen vásároltuk meg) a mittudomén, kábé negyven különböző kiadványának egyikét cédé-lemezen, amit igazából azóta sem láttam, illetve nem is fogtam a kezemben, és pláne nem hallgattam meg. De ez talán jól is van így. A Ground-Zero (egy másik neves japán zajművész, a nagyjából egymillió lemezen közreműködő Otomo Yoshihide egyik projectje) Consume Red című lemezét (ami egyébként egy majd’ egyórás, hm, kompozíció egyébként) viszont néha elő szoktam venni, és olyankor fülhallgatóval, gondosan odafigyelve meg is hallgatom, így aztán az elmúlt pár évben hallottam már, nem is tudom, mondjuk párszor. Érdekes, hogy a magyar Google nem nagyon ad rá releváns találatot, pedig a műfajában ez egy eléggé híres, sőt hírhedt lemez; a leírásokat olvasgatva valami olyasmi kép alakulhat ki az érdeklődőben, hogy ez egy, az emberi tűrőképesség határait feszegető, kompromisszummentes, kizárólag apokaliptikus szóképekkel körülírható extrém zajopera, minimum. Vagy valami még durvább. 

Hát igazából a francokat. Én már hallottam kompromisszummentesen apokaliptikus stb. lemezeket, és nem nagyon vágyom rá, hogy azokat még egyszer meghallgassam (lásd mint fent). A Consume Red viszont egy szépen-rétegesen építkező, kimondottan szórakoztató album, érdekes hangokkal, ami a  zaj/kísérleti zenék több vívmányát is megvillantja a rémisztő zajoktól a szabad improvizáción át az izgalmas hangképekig, de olyan nagyon egyikbe sem feledkezik bele, egyiket sem viszi el a végletekig, csak úgy eljátszogat velük okosan-szellemesen. Szóval pont az ilyen hozzám hasonló puhapöcsöknek való! És legalább egy darab Igazán Nagyszerű Ötlet is van lemezen, ami sokat hozzátesz az élményhez. 

Az Igazán Nagyszerű Ötletet úgy hívják, hogy Kim Seok-Chul, aki Dél-Korea nyolcvankettedik legértékesebb kulturális kincse, a hojok nevű fúvós hangszer mestere, Szöul John Coltrane-je – illetve mindez csak volt, mert már meghalt. Yoshihide pedig jó érzékkel vágott ki kettő darab hosszan, szépen kitartott hangot az agg hojokvirtuóz rögzített életművéből; ez a szélesvásznú, de európai fülnek borzasztóan távoli és idegen (de ismerősen egzotikus) dallam („dallam”) pedig aztán majd’ egy órán keresztül rendületlenül ismétlődik. Persze változik is valamelyest, egyrészt a ráeresztett effektek függvényében, másrészt meg ugye a kontextuson is múlik, ugye, tehát, hogy a körötte többé-kevésbé fokozatosan épülő, néha kitisztuló, máskor nyomasztóan besűrűsödő zene éppen milyen fázisban van. De azért alapvetően erre a nagyjából tíz másodpercnyi hajnali dudaszóra van felhúzva az egész album, amiért nem lehetünk eléggé hálásak! Na, de hogyan is néz ki ez a gyakorlatban?  A kedvetekért most végighallgattam egybe az egészet, és jegyzeteltem is közben:

Hát, úgy öt teljes percig csak így magában jajgat az ijesztő visszhangokkal megerősített hojok, néha duplán szól, máskor elcsúszik-megakad, de elég meggyőző így is, a szemünk előtt megjelenik a lélegzetelállító és fenséges koreai táj, bármilyen legyen is az. Aztán váratlanul besípol-sistereg a fehérzaj, még bátortalanul, de egyre agresszívebben, meg talán valami kristálypoháron maszatolnak a háttérben. Hét perc körül már olyan a fehérzaj, mintha kocsikat borogatnának vagy lezuhanna egy lift, meg néha mintha megszólalna egy ilyen lézerpisztolyhangú kulcstartó is, a nyolcadik percnél már tényleg fülsértően visít a hojok (vagy csak úgy hallom), kicsivel később meg talán leszállást hajt végre egy űrhajó. A tizedik perc körül egzotikus távol-keleti hangszer értelmezhetetlen hangokat játszik! Később egy illető elhangolja az egzotikus távol-keleti hangszert. Mennyi izgalom! Ezen a ponton a hojok szokatlanul visszafogott, de ezt lehet, hogy csak képzelem. A tizenharmadik perc körül a fehérzaj koncentrált támadást indít, de aztán mintha itt sem lett volna, nyomtalanul felszívódik. A távol-keleti hangszerszóló pompásan alakul. SISTERGÉS!  Kisebb atomrobbanások. 18.p: rozsdás ipari zajok! Szép rétegelt ez a zene, mondom. A huszadik percnél már érezhető a feszültség, lassan-lassan beborít mindent a fehérzaj, a hojok ennek ellenére rendíthetetlenül nyíg, noha a huszonharmadik perc körül már nem ő a főszereplő. 25.p: hoppá, élő dob meg egy szintiszőnyeg! Stadionrock-lepörgetések! Szinte már AC/DC. Vagy Who. Freejazz-drone! 29.p-nél tűnik fel, hogy talán valami szabadfelfogású szaxofonszóló is van, de igazából már nem nagyon lehet kihámozni semmit ebből a káoszból, másrészt pedig újdonságot jelent, hogy közben elindul egy ilyen kedvesen régimódi, montoson hard-rock dobolás. Egy perccel később viszont már inkább a hojokra figyelek, méltatlanul sokáig mellőztem. Aztán valaki üvölt, vagy gitározik vagy az autódudát nyomkodja, ebben nem vagyok biztos sajnos. De alighanem fúvós egyébként. Szerintem elég sok fúvós szól egyszerre, úgy kábé száz. Meg talán egy sziréna. 34.p körül újra szólózik az egzotikus távol-keleti hangszer! Ezt már nagyon vártam. Ilyen tibeti meditációs zene elmeháborodottnak. Mintha John Bonham dobolna egyébként, tisztára.

35.p: kicsit kitisztul a hangkép, ez nyilvánvalóan valami szörnyűséget készít elő, jön az égszakadás-földindulás, gondolom. Kicsit megint a hojokot hallgatom, egy ideje nem figyeltem sajnos. A hangja egyik kedves filmélményemet, az Ember aki király akarta lenni-t idézi fel bennem, ami örömmel tölt el. Sean Connery, Michael Caine, micsoda férfiak! Közben mintha egy basszusgitár valami dallamot játszana, de az is lehet, hogy csak valaki meghalt.  38.p: spirituális többlettel telik meg a muzsika! Vagy más efféle. 40.p: már biztos vagyok benne, hogy valami riffet játszik a basszusgitáros, csak ilyen nagyon komótosan vált, néha talán elfelejti. 43p: először ebben a pillanatban már unom egy kicsit, jöhetne valami fehérzaj például, vagy valami bazári hülyeség, meg kicsit túlzás már ez sok bugyborékoló lézerhang a háttérben. 45.p: kozmikus szintik, aztán hirtelen sistergés és pszichedelikus hajókürt kötik le maximálisan a figyelmet, ami kár, mert pont ki akartam menni cigizni. Amíg ezen gondolkozom, egy impersszív feedback-orgia veszi kezdetét, ami annyiban érdekes, hogy szerintem eddig nem nagyon gitározott senki.  A hojokot alig hallani :(, cserébe kárpótol a nagyszabású káoszba fulladó finálé. Megint AC/DC! Ezt nem lehet eléggé túlhúzni! 53.p körül kezdünk csillapodni, a hangulatfestő szintszőnyeg segítségével holdbéli tájra kalauzol bennünket az együttes. De hol a hojok? Hát, az sajnos végleg eltűnt, elfáradt. Kifingott. Meg én is már kicsit. Hát így. 

Szóval egy klassz, érdekes album ez!

Google Analytics Alternative